Piranesi

A Visionary of Ruins: The Life and Art of Giovanni Battista Piranesi

Giovanni Battista Piranesi, másképpen – Giambattista Piranesi (Mogliano Veneto, 1720. október 4. – Róma, 1778. november 9.), itáliai rajzművész, rézmetsző, építész; művészetelmélettel is foglalkozott. Az ókori Róma és környéke épületeit ábrázoló nagyméretű rajzaival öregbítette Róma hírnevét, ösztönözte a klasszikus korszak régészeti kutatását és a klasszicista stílusirányzat kialakulását. A korabeli művészetben egyedülállóan ő volt az, aki a romboló építményeket nem csupán dokumentálta, hanem mélyebbre hatolt, elképzelte őket, mint történelmi és pszichológiai teret. Életének nagy része a 18. század végén és a 18. százat követte, amikor is az európai művészet és kultúra virágzásának időszaka volt. Piranesi egy kőfaragó mester fiaként született Moglióban, Mestre (ma Velence elővárosi része), illetve Velence mellett. Angelo bátyja tanította meg latinra és az antik irodalom alapjaira. Építészeti képzését a Magistrato delle Acquénél édesanyjának egyik fivérénél, Matteo Lucchesinél kezdte, aki a velencei lagúnák szabályozásán tevékenykedő mélyépítő mérnök volt, és később nagybátyja szakmai nyomdokain haladva tanulmányait Giovanni Scalfarottónál és egy metszőnél, Carlo Zucchi mellett folytatta. További ismereteit egy színpadi festőtől kapta, aki megismertette vele a színpadi dekorációs lehetőségeket és technikát. Ez lehetőséget nyújtott számára ahhoz, hogy elmélyedjen az illuzionista- és perspektíva művészet elméleti kérdéseiben. Ez időben hosszasan tartózkodott Velencében is, ahol Giovanni Antonio Canal (Canaletto) volt rá hatással. 1740-ben, 20 évesen Rómába ment Marco Foscarinivel, a XIV. Benedek pápa udvarában tartózkodó velencei követtel, hogy rajzolóként dolgozzon mellette. Itt került Giovanni Paolo Panini hatása alá is, aki a perspektívát tanított a Római Francia Akadémián, és ő volt, aki kifejlesztette az „elképzelt látásmódot” (veduta ideata), egy festési stílust, amely során a létező ókori római műemlékeket hűen ábrázolják, de elképzelt, kompozíciókban. Lakást vett ki a Palazzo Veneziában, s újra kezdett foglalkozni a római építőművészettel. Igen hamar rájött arra, hogy a korabeli római építészek igen felületesek. Nagy lehetőséget kínált viszont számára a festészet területe, különösen az akkori időkben meginduló Róma-turizmus (zarándoklat) jóvoltából. Rómába érkezése után egy évvel stúdiumot vett Giuseppe Vasi veduta-rajzolótól, aki a rézkarcolás (árnyékozás) technikájával ismertette meg. Vasi oktatását igen gyorsan elsajátította, elhagyta és ezzel befejezte a Vasi műhelyben folyó tevékenységét is.

The Carceri: Labyrinths of the Mind

Piranesi legismertebb alkotásai a Carceri d’Invenzione (Imaginary Prisons) című rézmetszetek sorozata, melyeket 1745 és 1761 között készített. Ezek nem valós foglalatok, hanem fantáziadús labirintusok – kolosális lépcsőfolyosók, amelyek a sötétségbe csúsznak, magas tornyok pedig végtelen tájakat határoznak meg, árnyékos boltívek pedig hallgatólagos jelenlétet sugallják. A méretük szándékosan zavaró; az emberi alakok aprók a hatalmas építményekhez képest, ami egyfajta elszigeteltséget és kétségbeesett erőtlenséget hangsúlyoz. A Carceri nem valós foglalatok, hanem fantáziadús labirintusok – kolosális lépcsőfolyosók, amelyek a sötétségbe csúsznak, magas tornyok pedig végtelen tájakat határoznak meg, árnyékos boltívek pedig hallgatólagos jelenlétet sugallják. A méretük szándékosan zavaró; az emberi alakok aprók a hatalmas építményekhez képest, ami egyfajta elszigeteltséget és kétségbeesett erőtlenséget hangsúlyoz. A Carceri nem valós foglalatok, hanem fantáziadús labirintusok – kolosális lépcsőfolyosók, amelyek a sötétségbe csúsznak, magas tornyok pedig végtelen tájakat határoznak meg, árnyékos boltívek pedig hallgatólagos jelenlétet sugallják. A méretük szándékosan zavaró; az emberi alakok aprók a hatalmas építményekhez képest, ami egyfajta elszigeteltséget és kétségbeesett erőtlenséget hangsúlyoz. A Carceri nem valós foglalatok, hanem fantáziadús labirintusok – kolosális lépcsőfolyosók, amelyek a sötétségbe csúsznak, magas tornyok pedig végtelen tájakat határoznak meg, árnyékos boltívek pedig hallgatólagos jelenlétet sugallják. A méretük szándékosan zavaró; az emberi alakok aprók a hatalmas építményekhez képest, ami egyfajta elszigeteltséget és kétségbeesett erőtlenséget hangsúlyoz. A Carceri nem valós foglalatok, hanem fantáziadús labirintusok – kolosális lépcsőfolyosók, amelyek a sötétségbe csúsznak, magas tornyok pedig végtelen tájakat határoznak meg, árnyékos boltívek pedig hallgatólagos jelenlétet sugallják. A méretük szándékosan zavaró; az emberi alakok aprók a hatalmas építményekhez képest, ami egyfajta elszigeteltséget és kétségbeesett erőtlenséget hangsúlyoz. A Carceri nem valós foglalatok, hanem fantáziadús labirintusok – kolosális lépcsőfolyosók, amelyek a sötétségbe csúsznak, magas tornyok pedig végtelen tájakat határoznak meg, árnyékos boltívek pedig hallgatólagos jelenlétet sugallják. A méretük szándékosan zavaró; az emberi alakok aprók a hatalmas építményekhez képest, ami egyfajta elszigeteltséget és kétségbeesett erőtlenséget hangsúlyoz. A Carceri nem valós foglalatok, hanem fantáziadús labirintusok – kolosális lépcsőfolyosók, amelyek a sötétségbe csúsznak, magas tornyok pedig végtelen tájakat határoznak meg, árnyékos boltívek pedig hallgatólagos jelenlétet sugallják. A méretük szándékosan zavaró; az emberi alakok aprók a hatalmas építményekhez képest, ami egyfajta elszigeteltséget és kétségbeesett erőtlenséget hangsúlyoz. A Carceri nem valós foglalatok, hanem fantáziadús labirintusok – kolosális lépcsőfolyosók, amelyek a sötétségbe csúsznak, magas tornyok pedig végtelen tájakat határoznak meg, árnyékos boltívek pedig hallgatólagos jelenlétet sugallják. A méretük szándékosan zavaró; az emberi alakok aprók a hatal